2010. december 30., csütörtök

Összegzés 2010

Az év legnagyobb változása: L kiszabadult végre Szolnok fogságából :)
Az év meglepetése: Bella nyereménye
Az év élménye: Egy póni rám vigyorgott az abonyi állatkertben
Az év kérdése: Mikor adja ki a Jóslatokat a  Könyvmolyképző?
Az év legrémisztőbb eseménye: Találkozás a sógornőmmel (prolongálva)
Az év legnagyobb bánata: Miért van mindig igazam?
Az év sikere: Sok új barátra találtam. (Ti, kedves Olvasóim)
Az év legjobb könyve: Pat Conroy: Hullámok hercege
Az év legjobb napja: mind, amit a lányaimmal nyugalomban töltöttünk.
Az év legrosszabb napja: december 11.
Az év legtalányosabb napja: december 12.


Kedves Olvasóim!

Megköszönöm, hogy ebben az évben figyelemmel kísértétek oldalamat.
Tegyétek ezt jövőre is!
Mindannyiótoknak boldog és sikerekben gazdag újévet kívánok, és azt, hogy teljesüljön szívetek legtitkosabb vágya!

2010. december 22., szerda

Képeskönyv 4.



Már olvasható a Képeskönyv 4.. része a Képtárban.
Sajnos most senki nem találta ki Ann kívánságát, de ne keseredjetek el, itt az újabb esély.
Várom a tippeket!

2010. december 18., szombat

Telefonos segítség




-  Szia, anya!
- Szia! Jaj, de jó, hogy hallom a hangodat! Hogy vagy?
- Jól. Figyelj! Merről merre fúj a szél? A szárazföldről a víz felé, vagy fordítva?
- Az attól függ.
- Mitől?
- Hogy milyen az idő.
- Jó, akkor nyári, derült éjszaka után hajnalban.
- Ja… akkor éjjel lehűlik a szárazföld, a víz viszont nem, mert nagy a fajhője. A szél pedig mindig a hideg helyről a melegre fúj. Tudod, felemelkedik a meleg levegő, és hideg jön a helyére.
- Szóval a szárazföldről a víz felé?
- Igen.
- Köszi. Szia.
- Szia.

Tíz perccel később.
- Szia! Bocsi, hogy megint zavarlak. Mi okozza a tengeráramlások mozgását?
- Hát, nem tudom. A napsütés? Milyen napod volt?
- Jó. Napsütés? Olyan lehetőség nincs. A Föld belső hője?
- Na, az biztos nem.
- Akkor a tengerek sótartalma?
- Ja, az lehetséges, meg szerintem még a szelek.
- Jó, az jó. Szia.
- Szia.

Öt perccel később.
- Szia, megint én! Mi az a sirokkó?
- Egy szél. Mit ettél ma?
- Egy szendvicset. Szóval szél? Akkor a monszun vagy a sirokkó változtatja az irányát?
- A monszun.
- Kösz. Szia.
- Szia.

Két perccel később.
- Szia! A zivatarfelhő vagy a rétegfelhő vertikális kiterjedtsége a nagyobb?
- Hát… szerintem a rétegfelhők nem vastagok, de a zivatarfelhők igen. Amúgy mi újság? Mesélj valamit!
- Jaj, anya, nem érek rá csevegni. Holnap zh-t írok meteorológiából.
- Komolyan? Már azt hittem, elkezdett érdekelni téged a földrajz.

2010. december 14., kedd

Kíváncsi vagyok

Kedves Olvasóim!

Most egy rendhagyó bejegyzést olvashattok, mert nem én fogom elmondani a véleményemet valamiről, hanem a Ti gondolataitokra vagyok kíváncsi.
Mielőtt bárki belém kötne, nem provokálni akarok, csak nagyon-nagyon érdekel ez a téma.
Nem is áll szándékomban senkit megtámadni, de olyan reneszánszát éljük a misztikus történeteknek mind könyvekben, mind filmekben, hogy feltétlen meg szeretnék kérdezni néhány dolgot:


1. Hisztek-e a mitikus lények (vámpírok, gorgók, alakváltók, szellemek, angyalok....) létezésében?

2. Hisztek-e abban, hogy vannak különleges, természetfeletti képességekkel megáldott emberek (gondolatolvasók, boszorkányok, varázslók...)?

Várom válaszaitokat:)

2010. december 10., péntek

Beszédtéma

Híradó-függő vagyok. Ez azt jelenti, hogy minden csatorna összes híradását megnézem, ha tehetem, akkor is, ha félóránként ugyanarról van szó.
Mint legtöbb különcség, ez is a gyerekkorra vezethető vissza, gimis töritanáromnak ugyanis az volt a heppje, hogy legyünk tájékozottak a napi politikával kapcsoltban.
Meg kell jegyeznem, mostanában a híradók, főleg a kereskedelmi csatornákon, átalakultak balesetek, tűzesetek és bűnügyek gyűjtőhalmazává, így azonban semmit nem tudok a külvilágról, amitől komoly elvonási tüneteim vannak. Ebben a Kékfény-feelingben az összes külpolitika WikiLeaksre és az arzénalapú életre korlátozódik.
Bezzeg mikor középiskolások voltunk!
A tanár úrnál való felelés felért egy komoly traumával. Egyedi volt az osztályozási módszere:
Kettesért fullra tudni kellett a tananyagot.
Hármasért hirtelen felindulásból meg kellett találni mindent az eddig tanult térképeken, vagyis tizenkettedikben (akkor negyediknek hívták) az ókori-kelettől a XX. századi globális világig mindenütt otthon kellett lenni.
Négyest az kaphatott, aki percre pontosan tudta, hol járt Brezsnyev elvtárs, ki az az Enver Hodzsa, valamint kivel, hol, és mikor találkozott nemcsak Losonczi Pál, de Ronald Reagan is.
Az ötös megszerzése különleges képességeket igényelt, mert ekkor jött tanár úr az egyéni ínyencségekkel, például milyen színű zoknit viselt Napóleon.
Ezek után nem csoda, hogy egyikünk se akart felelni. Szerencsére a tanár úr nagyon szeretett beszélni, mi meg mélyen lapítottunk, és hagytuk, hadd öntse ki a szívét. Ki a franc akarta, hogy felcsapja a naplót, és szűrőpróbaszerűen megkérdezzen valakit, hogy jobb vagy bal?! Mert addig oké, hogy én a baloldalon voltam a nagykönyvben, és nyilván azt feleltem, jobb, de óra után szembesülnöm kellett szegény „önkéntes jelentkező” szemrehányásaival.
A tanár úr négy év alatt összesen tízszer választott felelőt, ebből egyszer fordult elő, hogy kezébe se vette a naplót, hanem célirányosan megnevezte az áldozatát, ami annyira páratlan esemény volt, hogy lefagyott tőle az egész osztály.
Na, ki volt az a szerencsés, akit így kiválasztott?
Persze, hogy én. Megizzadtam a négyesért, majd otthon szomorúan meséltem anyunak, hogy most javítanom kell, de hogyan, és különben se értem, miért engem szúrt ki a tanár úr. Mire anyukám:
- Kislányom, benn voltam ma nála fogadó órán, és megkérdeztem, hogy állsz töriből és mikor feleltél utoljára.
Az ütő is megállt bennem erre a mondatra. Saját kedves édesanyámnak köszönhettem a szenvedést:
- Anyukám, te csak ne járkálj senkihez, és ne kérdezzél semmit!
Végül is túléltem a félévet, és továbbra is szorgalmasan hallgathattam a tanár úr kedvenc témáját, a románokat.
Mai napig naprakész vagyok a román történelmi kongresszusból épp úgy, mint Trianon teljes „értékeléséből”. Azóta nemzetközi jogon azt is megtanultam, hogy nem a dáko- román elméletet kell elemezgetni, hanem ki kell menni Erdélyben egy temetőbe, és meg kell nézni a halottak neveit. De elég beszédesek az ottani földrajzi elnevezések; folyók, hegyek nevei is.

Mikor ma reggel álmosan kitámolyogtam a konyhába, meglepetés ért.
Ó, egy ismerős ember! Hogy került ide?!
- Hát te mikor jöttél haza?- kérdeztem páromtól köszönés helyett.
- Kettőkor- bökte ki.
- Hol voltál? A Holdon?
- Hogyhogy?
- Globális világban élünk, tudod, bárhonnan felhívhattál volna, csak a Holdról nem, de lehet, már onnan is.
- Attilával beszélgettem.
- Mi a fenéről beszélgettetek hajnali kettőig?
- A románokról- rántotta meg a vállát.
- A románokról? ! Velem reggelig beszélgethettél volna róluk!

2010. december 8., szerda

Ma december nyolcadika van :(

Ha rock, akkor Lennon. (In memoriam John Lennon)




Strawberry Fields, New York City

2010. december 7., kedd

Ó, Shiver! Ó, Linger! Ó, Maggie!



Ma kaptam egy hírt, miszerint azon szerencsések közé kerültem, akik részt vehetnek Maggie Stiefvater-rel egy farkassimogatáson.
:(((((
Ó, de szívesen mennék, ha tehetném :((((
Olvastam, hogy ellátogat hozzánk. Pont azon gondolkoztam néhány napja, mit kérdeznék tőle. És tessék! Most megtehetném :(

2010. november 23., kedd

Kívánságlista

Hamarosan fel fogom rakni új novellámat, a Képeskönyvet a Képtárba. Ennek kapcsán szeretném megosztani Veletek néhány godnolatomat, illetve véleményeteket kérni:

Szeretnétek, ha minden vágyatok teljesülne? Ha igen, biztos?

Egyéni kívánságlista
1. 15 percnél több időt tölthessek egyszer a magyar határ túloldalán.
2. A hétvégi feladataim ráférjenek egy söralátétre.
A változat: Úgy nyaralni egy hétig, hogy nem kell minden nap főznöm.
B változat: Házimunka nélkül tölteni egy hetet úgy, hogy közben nem haldoklok a kórházban.
C változat: Tévét nézni úgy, hogy közben nem kell teregetni vagy krumplit pucolni.
3. Ne „csak” az orvosok, postások, vízóraleolvasók, boltosok, könyvtárosok becsüljenek, hanem a tanárok, könyvkiadók is.

Kollektív kívánságlista
1. A változat: Szeressenek olvasni azok is, akiknek van pénzük könyvet venni.
B változat: Az olvasni szeretőknek legyen pénzük arra, hogy könyvet vehessenek.
2. A négyévnyi kémia, ötévnyi biológia... egyebek oktatásból lecsípve oktassanak jogi alaptant az iskolákban, hogy mindenki meg tudjon írni egy fellebbezést, tisztában lehessen nemcsak a jogaival, de a kötelezettségeivel is, értse, hogy a tetteinek és szavainak milyen következményei lehetnek, különbséget tudjon tenni a véleménynyilvánítás és becsületsértés között.
3. Megszűnjön a patriarchális társadalom, és az embereket saját érdemeik, tudásuk, képzettségük, képességeik alapján ítéljék meg, ne az alapján, hogy ki kinek a kije.

„Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.” (Ady)

Ilyen még nem volt

2010. november 18., csütörtök

Strigula

Gondosan felkészültem a ma esti szülői értekezletre. Van nálam toll és egy A/5-es lap negyede, hogy jegyzetelni tudjak; keresztrejtvény, hogy ne unatkozzak; és sok-sok türelem. Megtettem a szükséges előkészületeket, vagyis folyamatosan beszéltem fél órán át, amitől elment a hangom és remélhetőleg a kedvem is mindenféle verbális megnyilvánulástól. A lényeg, nehogy eszembe jusson felszólalni vagy kérdést feltenni.
Mikor megérkeztem, jó hír fogadott. Az egyik szülőtárs összeszedve minden bátorságát, megkérte a tanár urat, hogy fogja rövidre a mondandóját, mert szeretnénk még ma hazaérni.
Letelepedtem az első padba, és megejtettem az utolsó simításokat: húztam három függőleges vonalat a lapomon. Strigulázni fogok. Az első oszlopban azt számolom össze, hányszor hozza szóba a feleségét a tanár úr. A második oszlop a lányáé, a harmadik a középiskoláé, ami hetedikes gyerekeinkre való tekintettel gyakori téma, a negyedik az osztályfőnök kedvenc mondatáé: „Megkapja az egyesét.” A tanár úrnál ugyanis ki vannak készítve az egyesek és csak arra várnak, hogy a gyerekek egy rossz levegővétellel vagy egy félreérthető tekintettel kiérdemeljék őket.
-         Ha a gyerek áthúz valamit a füzetében, megkapja az egyesét (strigula), ha kitépi a lapot, megkapja az egyesét (strigula), mert én nem vagyok olyan jószívű, mint a feleségem (strigula), nálam olyan szigor van, mint a lányom középiskolájában, ahol minden hibáért megkapja a gyerek az egyesét (strigula, strigula, strigula).
Az első tizenöt perc rendhagyóan telik. A tanár úr leszid minket, szülőket, mert nem tartottuk meg a szavunkat.
Miről van szó? Az előző osztályfőnök eltulajdonította az osztály háromszázezer forintját. Megkapta „méltó” büntetését, közös megegyezéssel megszüntették a munkaviszonyát, minket pedig megkért a vezetőség, hogy tartsuk a szánkat. Hát, most valaki elkottyantott ezt-azt a fodrásznál, aminek eredményeképpen az egész város erről az ügyről beszél.
Ki követett el bűnt és mit?
A tanárnő sikkasztott, ami bűncselekmény. Nekünk, szülőknek hallgatnunk kellett, ami bűnpártolás, vagyis bűncselekmény. Mentségünkre szolgáljon, hogy erre a vezetőség „kért meg” minket, ami felbujtás, vagyis szintén bűncselekmény.
El lehetne ezen gondolkozni, ha a tanár úr lehetőséget adna rá.
Az elkövetkező százöt percből kilencvenben azt hallgathattuk, hogy a mi gyerekeinek az egyiptomi tíz csapásnál is rosszabbak. Ez a 32 nebuló igazi rontás, átok az egész világra. Hát, milyenek ezek a kölykök, hogy nem hajlandóak az osztályfőnökre úgy tekinteni, mint egy istenre?!  Bezzeg, mikor ő kezdő tanár volt, és gitározott, minden tanítványa kezébe ragadta a hangszert, hogy méltó legyen hozzá. Talán a tanár úr nem vette észre, hogy azóta eltelt húsz év, és míg akkor a diákjai bálványként tekintettek rá, a fiúknak mintegy bátyja, a lányoknak plátói szerelme volt, most a gyerekek számára ő csak egy folyton elégedetlen, apánál is öregebb bácsi.
Bénultan ültünk.
A főétel után tizenöt percig név nélkül engem szapult.
„Vannak olyan szülők, akik beleavatkoznak a kollégák munkájába” kezdettel hosszasan ecsetelte, milyen aljas voltam, mert nem tűrtem szó nélkül, hogy a rajztanár megbuktassa a lányomat, és panaszt merészeltem tenni az igazgatónál.
Hogy veszi a bátorságot a szülő ahhoz, hogy naprakészen ismerje a közoktatási törvényt, és avval jöjjön, hogy egy készségtárgyból csak akkor lehet buktatni, ha nem jár be órára a tanuló? !
- Mikor én általános iskolás voltam,- a tanár úr eltűnődve nézte a mennyezetet,- a bátyám csinálta meg helyettem a rajzokat. A szülők is nyugodtan elkészíthetik otthon a hiányzó képeket.
Rajzházi, mi? Na, ne! Elég volt tavaly az itthoni feladat testnevelésből!
Különben se én járok iskolába, hagyjanak ezzel békén!
Próbáltam felvenni a szemkontaktust a tanár úrral, mert azt akartam, legyen olyan bátor fickó, és mondja a szemembe, mi baja, én se névtelenül írogattam levelet az igazgatónak, felvállaltam, ki vagyok. De minden hiába, a tanár úr valami nagyon érdekfeszítőt talált a mennyezeten, és le se vette arról a valamiről a szemét.
Ez volt az a pillanat, amikor az első (és ezen az értekezleten az utolsó) szülő felemelte a kezét:
- Elnézést, de nem lehetne megkérni a rajztanárnőt, hogy folyamatosan írja be a jegyeket, és ne a téli szünet előtti napon adjon egyszerre három egyest a gyerekeknek?
Na, hoppá- hoppá! Szóval nemcsak az én lányom állt bukásra?!
Ez volt az a pont, ahol a tanár úr jónak látta befejezni az eszmecserét.
Nekem se volt már más dolgom, csak összesíteni az eredményeket, rendszerezni magamban a történteket.
A tanár úr mintapedagógus. Arra minta, hogy kinek nem való ez a pálya. Neki minden bizonnyal nem. Utálja a gyerekeket, nem szeret tanítani, nem ért a tantárgyaihoz. Mindenesetre kiváló férj és apa. Az első két oszlopban töménytelen strigula szorongott, a kedves nejét, valamint a szorgalmas és okos lányát húszszor hozta szóba az elmúlt két órában. Az erőnyerő viszont kedvenc mondata lett. Negyvenhétszer mondta ki: „Megkapja az egyesét”.

2010. november 13., szombat

Miért jó a kutya?

Láttam Noremánál egy összefoglalót arról, hogy "Honnan tudhatod, hogy túl sok időt töltöttél Finnországban?" . Nézzétek meg, mert nagyon vicces!
Evvel kapcsolatban arra gondoltam, hogy megosztom veletek a kutyákkal kapcsolatos nézeteimet.
Bejöhetek?


  1. Örül, ha velem lehet. Eszébe se jut, hogy a szabad idejét a haverjaival töltse egy sör mellett. Nem is szereti a sört. Ha kint vagyok a kertben, állandóan egy karnyújtásnyira van tőlem. Nemcsak hogy szeret velem lenni, de igényli is a társaságomat. Mély depresszióba zuhan, ha néhány napig nem lát, és ennek kézzel fogható (pontosabban szemmel látható) nyomait hagyja a kertben öles gödrök formájában.Ha végre találkozunk, magát pillangónak képzelve repked a levegőben.
  2. Nem érdekli, hogy milyen a ruhám, vagy a hajam. Ha a kerti munkától megizzadok, azt is csak új, érdekes illatként értékeli, és nem fanyalog.
  3. Ha finom csemegével lepem meg, el van ragadtatva. Ha csak egyszerű kosztot kap, akkor sem elégedetlenkedik, sőt, örül, hogy van ennivaló a tányérjában.
  4. Ha már kétszer azt mondom ugyanarra a dologra, hogy nem, akkor harmadjára már nem kell rászólni, tudja, hogy mit szabad, és mit nem.
  5. Nem azért bújik hozzám, mert várja a folytatást a hálószobában.
  6. Amíg beszélek hozzá, végig fenntartja a szemkontaktust. 

    2010. november 7., vasárnap

    Minden jó, ha....

    Öröm, öröm, öröm!
    Bella lányom hosszú idő (másfél év) után újra nyert egy rajzversenyen. A linkben látható kép nem az ő rajza. Ő ennél komolyabbakat alkot. Sajnos, elfelejtettem lefotózni a művét, pedig minden pályázat után megfogadom, hogy majd legközelebb.
    Külön öröm, hogy ez eddigi élete legnagyob nyereménye, Egy 240 gigás notebook!
    Na most nézzétek meg! Nem csodás?
    Darolyn, látod a kirakót a sarokban? Nem boldogultak vele a lányok addig, amíg meg nem mutattam nekik a Te profilképedet.:-D


    Egyébként a Katona Ildikónak írt levelemben javasoltam, hogy jelentessen meg egy, a Pokoli báléjszakákhoz hasonló kötetet, melyben eddig nyomtatásban nem publikált, 6-8 magyar szerző novelláját, elbeszélését adhatná ki. Jó bemutatkozási lehetőség lehetne sok ismeretelen írónak főleg a blogokat nem ismerő, de olvasni szerető közönség felé.

    2010. november 5., péntek

    Ez van

    Felemás hetem volt.
    Hétfőn mindenki belém rúgott, aki delta-sugarú környezetembe került. Nekem fájt, de remélem, legalább ők jól érezték magukat attól, hogy bánthattak. Ha másért nem, már ezért megérte, hogy sajgott a hátsóm :S
    A hét közepén kisebb vitába keveredtem egy leányzóval a facebookon, ahol már biztos láttátok jó páran, igyekszem  népszerűsíteni magamat. A hölgyemény azt írta, nem vesz fel ismerősének, mert nem ismer, mire én javasoltam neki, nézzem be hozzám, mert itt az oldalon ritka nagy a választék. Benézett, és leoltott, mert szerinte itt nincs semmi. SEMMI (?!) Hát ezen jót nevettem, de ő még tudta fokozni a feszültséget! Szerinte én lenézem a szórakoztató műfajt. (????????)
    Talán olvasta a Jó halált. Erre mit mondjak? Néhány hete egyik blogger-társunk azt kifogásolta, hogy "csak" misztikus írásaim vannak, amit ő már un. Megjegyzem ez a hölgy nagy rajongója a blogvilág egyik legnépszerűbb írójának, aki ontja magából a misztikus történeteket. Most unja vagy nem unja?
    Na most döntsétek már el, hogy fekete vagyok vagy fehér! Egyébként szerintem pepita.
    Én is írtam Katona Ildikónak, és várom, hogy válaszoljon, milyen tervei vannak a könyvemmel. Szerintetek ki fogja adni?

    2010. november 1., hétfő

    Pályázat, játék

    Ne fogjátok elhinni, de második helyezést értem el Freya pályázatán.!


    Nagyon meglepett a hír, mert egyáltalán nem egy vidám művel indultam. Előre felhívom mindenki figyelmét, akit érdekel ez az írás, hogy semmi misztikus, romantikus nincs benne, sőt, krimiszálak se szövik át. Ez újra egy szomorú történet.
    A nyertes novellát felrakom ide,a Néhány szelet női szeszélybe, de Freya oldalán is megtalálható, ahol a többi írást is elolvashatjátok.


    Egyúttal figyelmetekbe ajánlom Piroseper oldalát, ahol egy játék keretében gyönyörű képeket lehet nyerni. Én magam hónapok óta csorgatom a nyálam egy ilyen képért, de azért Ti is pályázzatok, mert aki megnyeri, nagyon szerencsés lesz: nemcsak hogy minden nap megcsodálhatja Fanni alkotását, de még kézbe is veheti.

    És akkor jöjjön a díjnyertes novella: 


    Jó halál

    Éva dideregve állt a hídon. Némán nézte, ahogy lent fodrozódott a víz. Bár még csak november eleje volt, kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak lefelé a folyón. Korán megérkezett a tél.
    Éva haját szemébe fújta a szél, de ez nem zavarta őt abban, hogy gondolatban belemélyedjen a lenti árba.
    Már egy órája támasztotta a korlátot, és azon töprengett, mit tegyen.
    Hetek, sőt hónapok sorakoztak mögötte. Hosszú idő, amit mással se töltött, csak azzal, hogyan rendezze romokban álló életét.
    Minden akkor kezdődött, mikor a férje azzal állt elő, hogy elege van ebből a keserű nyomorúságból, amit a család nyújt számára.
    -         Új életet akarok kezdeni- kijelentése éles tőrként hasított hitvese szívébe.
    Az új élethez természetesen új nő dukált, Évát pedig félredobta, mint egy elnyűtt ruhadarabot. Nemcsak a feleségét, de vele együtt mindent, amit együtt éltek át. A férfi örömet, bánatot egyszerre törölt emlékeiből, de a legrosszabb az volt, ahogy egyetlen mondattal kiradírozta Évát is életéből.
    Kellene egy fegyver. Egy pisztoly, és egy szemvillanás alatt vége lenne mindennek. Csak az a baj, hogy engedélyt kell szerezni, de hogyan?
    A folyón egymásra torlódtak a jégtáblák, és egy nagyobb egyszerűen a mélybe taszított egy másikat.

    János után István következett.
    -         Ne haragudjon, kedves kollegina, de frissítenünk kell a csapatot.
    Éva, aki mindig minden feladatot vitatkozás, ellenkezés nélkül megoldott, aki bármikor szó nélkül túlórázott, egy nap alatt alkalmatlan munkaerővé vált. Indoklás nélkül utcára került, és ötven évesen esélytelenné vált arra, hogy újra elhelyezkedjen. A hír arculcsapásként érte.  Már csak a nyugdíjat kell várni, de hol van az még?! Addig mi lesz? Miből fog megélni?
    Gázzal is lehetne. Csak meg kell nyitni a csapot. Pár perc kábulat, és már vége is.
    De mi lesz, ha egy szikra véletlenül lángra lobbantja a gyúlékony anyaggal telített levegőt? Felrobban az egész ház. Ártatlanok is meghalnak. Fiatalok, akikre még sok jó vár. Vagy rossz, de ha meghalnak az én hibámból, nem tapasztalhatják meg élet igazi értékét.
    A víz hatalmas farönköt sodort magával, majd egy örvény megragadta, és lehúzta a sötétségbe.

    Andika teljesen kétségbe esett, mikor megtudta, hogy nemcsak imádott apja szakított anyjával, de Éva már nem tud naponta pénzt dugdosni a zsebébe. A munkanélküliség miatt kiürült pénztárcájából nincs mit. Andika nem gondolta végig, hogy János nemcsak Évát hagyta el, hanem őt is. A lányáról is éppúgy megfeledkezett, mint feleségéről.
    -         Anya, nem érdekelnek a ti problémáitok! Oldjátok meg magatok, engem pedig szépen hagyjatok ki, jó? Átköltözök Péterhez!- öt perc alatt összepakolta a cuccát, és mire anyja megszólalhatott volna, már becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
    Éva úgy érezte, jeges kéz tartja bilincsben szívét és lelkét egyszerre.
    Ha vonat elé ugrok, garantáltan végem egy másodperc alatt.
    De lezárják a síneket, és késni fognak az emberek. Mindenki engem fog szidni. Még akkor is, halálomban is engem fognak gyűlölni olyanok is, akiket nem is ismerek, akikkel sohasem találkoztam.
    Az egyik pillérnek neki csapódott egy nagyobb jégtömb, és hatalmas dörrenéssel darabokra tört. Éva kíváncsian figyelte, ahogy darabkák szerteszét szóródtak a vízen.

    Munka és család nélkül Éva esélyei zuhanórepülésbe kezdtek
    -         Tisztelt Kovácsné, én nagyon sajnálom, hogy maga meg a férje… és még a lánya is- szabadkozott Tótfalusi úr,- de értse meg, én is pénzből élek. Ha nem fizeti a lakás költségeit és számláit, fájó szívvel ugyan, de fel kell mondanom a bérleti szerződést- mézes- mázaskodott a tulajdonos, és mire Éva észbe kapott, már az utcán találta magát.
    A hajléktalanok keserű kenyér ette már két hónapja, és most, hogy a kertek alatt megjelent a tél, cafatokká szakadva lógott Éván a ruhája, az utolsó, ami még tényleg az övé volt, amit még valamikori otthonából hozott ide, a híd alá, ahol napjait tengette. Egyre elviselhetetlenebbé vált az éjszakai hideg, és mivel hetek óta nem evett semmi táplálót, elkeseredettsége a tetőfokára hágott.
    Vannak erős gyógyszerek is. Csak be kell venni, nem nagy ügy.
    De mi van, ha hamar megtalálnak, és nem járok sikerrel?Vagy ha túl későn? Egy foszladozó hulla látványa örökre beívódik a megtaláló fejébe. Nem, senkit sem hozhatok ilyen helyzetbe!
    Arcát forró könnycseppek melegítették át.

    Istenem, segíts jó halált halni! Nem így, önkéztől, elfeledve, magányosan, hanem nemes cél érdekében, másokon segítve, hogy áldással emlegethessék a nevem, nem átkokat szórva!
    Minden életnek van valami célja. Aki megszületett a földre, annak feladata is van itt, csak meg kell találni, mi az.
    Mi az én célom, Istenem? Miért éltek én itt? Miért élek még mindig?
    Nem, nem az számít már, miért érdemes élni, hanem az, hogy miért érdemes meghalni.
    Tekintetét újra a zajló vízre fordította.
    Nem maradt más lehetőség, csak a jeges, dermesztő folyó. Csak egy ugrás és a hideg víz megállítja a szívem. Ha mégsem, majd megteszi a hatást a fagyos közeg. Megbénítja majd izmaimat, és nemhogy úszni, mozdulni se fogok tudni. Ha szerencsém van, megesznek a halak. Ha nem, mire megtalálnak, felismerhetetlen leszek. A morfológiai vagy DNS- azonosítás majd megmondja, én vagyok az, de János és Andika emlékezetében úgy maradok meg, amilyen voltam, mikor utoljára láttak.

            Segítség! Segítség!
    Kétségbeesett kiáltozás térítette magához Évát.
            Segítség! Segítsen má’ valaki!
    A folyó partján rémülettől reszkető asszony tördelte a kezét, majd tehetetlenül kinyújtotta a hullámzó víz felé. Éva arra nézett, amerre a nő ujjai nyúltak, láthatatlan fonalat kibocsátva az egyik haragos örvény felé.
    Az első pillanatban nem látszott semmi, majd hirtelen valami piros tűnt fel, hogy azután újra csak a víz szürkesége kavarogjon. De a piros valami nem hagyta magát, feltört a felszínre. Éva ekkor látta meg, hogy egy gyerek az. Beleeshetett valahogy a vízbe. Elszántan, hadonászva küzdött életéért.
            Nem tudok úszni, húzza má’ ki valaki!- visított a nő, aki nyilvánvalóan a szerencsétlenül járt gyerek anyja volt.
    Éva egy másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet. Ha beleugrik a folyóba a hídról, megállhat a szíve a hirtelen hőmérsékletváltozástól, vagy beütheti a fejét egy sziklába. Akkor meghal, és nem veszik semmi hasznát. Pedig most segíteni akart. Lélekszakadva szaladt le a hídról. A parton egy pillanatra megtorpant. Lerúgta cipőit, mert csak fölös súlyként húzták volna le a fenékre, Éva pedig nem akarta, hogy sikertelen legyen vállalkozása. Belevetette magát a dermesztő közegbe. A hideg késként hasított a mellkasába, teste minden egyes pontját apró szilánkokként szúrta a jeges folyó. A nő minden erejét összeszedve úszott a gyerekhez. Már csak egy karnyújtás választotta el tőle, mikor a fiú elmerült. Éva gondolkodás nélkül bukott le utána. A sötét, fagyos és vészesen örvénylő vízben szemeit becsukta és kinyújtott karjával tapogatva kereste a fiút, de nem találta. Ki kellett emelkednie a vízből, hogy levegőt vegyen. Kinyitotta a szemét, ekkor vette észre, hogy a gyereket már jó öt méterrel arrébb sodorta az ár. Erőteljes karcsapásokkal utána úszott, majd elkapta a grabancát, mielőtt újra lerántotta volna a tehetetlen fiút egy örvény. Eltartotta magától a fuldoklót, de a már kimerült, és átfagyott gyerek bábuként tűrte, hogy a nő magával vonszolja. Éva lábával taposva a vizet kievickélt a partra, ahol már nemcsak a fiú anyja, hanem egy fiatal lány is állt.
    A két nő karjai csápokként kaptak a gyerek után. Egyetlen mozdulattal ragadták ki Éva kezéből. A fiú koszos vizet köpdösve fuldokolt.
            Jócikám, csillagom, mi a büdös francot művetél, kisfiam!- szorította magához az anya a gyereket, mire az újabb köhögő roham kíséretében szürke kotyvalékkal öntözte meg a földet, majd nagy sóhaj kíséretében anyjára emelte tekintetét.
            Hun a cipűje?- kérdezte a lány, mire az asszony összeráncolt homlokkal meredt a gyerek a lábára.
            Segítsenek!- suttogta Éva, aki még mindig a vízzel hadakozott.
    A csúszós parton nem tudott megkapaszkodni, beleragadt a szürke latyakba, de ahogy csontjai kezdtek átfagyni, egyre kevesebb erő maradt benne, hogy legyőzze a folyót.
            Segítsenek már a hölgynek! - a távolból egy férfi ordított a parton álló két nőnek, akiket viszont teljesen lekötött a gyerek, pontosabban annak lába.
            Hun a cipő?- fordult az anya Évához, aki azonban képtelen volt arra, hogy válaszoljon.
    A hideg víz, mint mázsás súly el kezdte lefelé húzni, le a mélybe. Éva még egy ideig megpróbált küzdeni, de hamarosan alulmaradt. Elernyedtek izmai, és hagyta, hogy a folyó befejezze munkáját.
            Segítsenek már!- a férfi ebben a pillanatban ért le a partra.
    Megtámasztotta lábait a köveken, és megpróbálta elkapni Évát, de ujjai csak a fagyos szutyokban turkáltak.
            Hát, elvesztette a cipűjit a gyereknek! Nem lássa?- vonyított az anyja.
            Hagyja már! Segítsen inkább!- förmedt rá a férfi.
            Mi van? Még hogy hagyjam?! Hát, mit kípzel, maga, hogy nekem glédába áll a pízem? Hunnan fogok ennek a gyereknek cipűt szerezni, mi? Mongya meg, ha olyan nagy okos!
            Hallgasson már el, az istenit magának! – üvöltött a férfi. - Nem látja, hogy vízbe fullad ez a szerencsétlen?
            De hát a cipű…
            Az az asszony megmentette a maga fiát, nem érti? Az életét kockáztatta a maga gyerekéért.
    A férfi hirtelen elfordította a fejét a két nőtől, és a vizet kémlelte. Néhány méterrel arrébb kiemelkedett egy test. A férfi egy ugrással ott termett, két kézzel megfogta a toprongyos kabátot, és kihúzta a teljesen átnedvesedett, jéggé fagyott Évát. Átfordította a hátára a mozdulatlan nőt, akinek csillogó szemei üvegesen kutatták a sötétkék, tiszta égboltot. Ajkai ellilultak, bőre fehérsége elvakította a parton állókat. A férfi fölé hajolva hallgatta, hogy lélegzik-e, majd kabátja gombjait feltépve erőteljes mozdulatokkal munkára próbálta bírni Éva néma szívét. Négy-öt ütemnyi szívmasszás után levegőt fújt a nő mozdulatlan tüdejébe. Percekig kitartóan dolgozott, de végül feladta a harcot, és csendesen maga elé bámult.
            Meghalt.
    A mellette álló két nő egymásra nézett. Az anyja magához ölelte a gyereket, a lány pedig észrevette Éva parton felejtett lábbelijét.
            Anyám, na, nézzed csak, itt hagyta a cipűjit.
            Hátha itt hagyta, akkor már neki nem kell, hozzad csak!- rántotta meg a vállát az anya.
    A lány felvette a cipőt, majd szótlanul indultak el a gát felé. Az asszony melengetni próbálta a gyereket, a lány pedig ruhájába törölve tisztogatta szerzeményét.
    A férfi döbbenten csóválta a fejét a zajló folyót fürkészve:
            Ez a szerencsétlen, hogy pont mindenszentek napján kellett meghalnia.

    (Megjegyzés: Kedves Olvasók! A történet második felében nem a helyesírási képességeim hagytak cserben, hanem olyan honfitársaink a szereplők, akik nem úgy beszélik a magyar nyelvet, ahogy mi.) 

    2010. október 30., szombat

    Összefoglalás

    1. Összegezni szeretném a Pirosepertől kapott rajongói képekhez érkezett véleményeteket:
    A 6. kép kivételével minden kép begyűjtött egy-egy szavazatot, a 3. és 4. kettő-kettőt is.
    Pirosepernek a 3.kép a kedvence, ami szerintem is nagyon jó.
    Mi az érdekes ebben?
    Az én kedvencem a 6. :-D
    Ide csak azért nem azt raktam ki, mert gondoltam, már egy kicsit unjátok a pókhálókat, de a Képtárban az lett a Jóslatok hálójának demoképe.
    Erre az oldalra ugyanezért (unalom-elkerülés) a 4. képet tettem ki.
    Mivel minden kép nagyon-nagyon szép, megcsodálhatjátok őket a Képtár sidebarjában.

    2. Véget ért a szavazás, melyben azt firtattam, melyik a legjobb misztikus történet.
    A szavazás ideje alatt, illetve már előtte is írtam több történetet, melyekben ezeket a területeket  próbáltam összefogni. Nem mindegyikkel próbálkoztam, mert például horrort nem tudok írni. Mentségemre szolgáljon, hogy nem érthetek mindenhez.

    - A várakozásoknak és trendeknek megfelelően a vámpíros történet végzett az első helyen.
    Én direkt nem szavaztam rá, mert gondoltam, hogy mindenkinek ez fog tetszeni, és nem akartam erősíteni a pozícióját. Én magam az Álomképben írtam vámpírról.
    - Szintén érthető, hogy  a második helyet a boszorkányos-varázslós  történetek kapták. Tart még a Harry Potter-láz, és a jelenlegi írók is ontják az ilyen történeteket. Nincs még kiaknázva ez a terület. (Képlet, Tájkép, Képeslap)
    - Harmadik helyen holtversenyben a fantasy ill az angyalos (Fantomkép) történetek végeztek. Csak remélem, hogy az angyalos sztoriknak tényleg most kezdődik a reneszánsza, mert nekem nagy sok ötletem van evvel kapcsolatban.
    -Negyedik helyezett lett a legenda-mitosz-mese csoport. Nagyon tág témakör. (Árnykép)
    -Ötödikként futott be az általam nagyon kedvelt, és alkalmazott sci-fi. (Képzelet, Emlékkép)
    -Utolsó lett, vagy mondjuk úgy, előkelő hatodik helyezést ért el a horror, amihez én egy szemet se értek, de ajánlok egy jó szerzőt, Darawonát, aki mostanában kicsit eltűnt, de majd életre keltjük.

    Mit szóltok az eredményekhez?

    3. Végül engedjetek meg néhány mondatot további terveimről:
    Valami rejtélyes ok miatt két pályázaton is indultam, aminek ereményeképpen Freya és Bells olvashatja zöngeményemet. (És majd Ti is, ha meglesz az eredményhírdetés).
    Szeretném átírni a Jóslatok végét, és befejezni végre a Halhatatlan álmot, ami lassan befejezetlen álommá alakult. Ha egy kicsit sikerül összekaparnom magamat, és legyőznöm az újabban rám tőrt TK-szindrómát, akkor végre írok valamit a Képtárba is.

    2010. október 24., vasárnap

    Rajongói képek Pirosepertől

    Újabb csodálatos rajongói képeket kaptam Pirosepertől.
    Nézzétek meg, és mondjátok meg, Nektek melyik tetszik!
    Nagyon szépen köszönöm, Fanni.


     1.                                                                                                              2.

      
    3.                                                                                                                                                       4.


    5.                                       6.

    2010. október 20., szerda

    Olyan öreg vagyok,hogy...

    Mivel sokan jóval fiatalabbak vagytok, mint én (aki nem, az tagadja le nyugodtan), gondoltam, kezdek egy sorozatot a fenti címmel, amiben összeszedem azokat az érdekességeket, amiket én, mint vénség megtapasztaltam, Ti pedig majd itt olvastok róla, ha a szüleitektől még nem hallottatok semmit.

    Olyan öreg vagyok, hogy nemcsak arra emlékszem, hogy elhagyták hazánk területét az utolsó orosz katonák, de arra is, hogy itt voltak.
    Nálunk két laktanyában laktak. Egyik a várostól keletre (Vosztok lakótelep), a másik nyugatra volt.
    Én pedig mikor anno csillagászattal foglalkoztam a TIT-ben, kötelező feladatként megkaptam, hogy a keleti laktanyában tartsak az itt állomásozóknak előadást.
    Egy hadnagy fogadott a kapuban.Az ötven méterre levő előadóteremig vezető utat egy ZIL-teherautón kellett megtenni. Akkor még nem olvastam kémes könyveket, nem értettem, miért nem mehetünk gyalog. A hadnagy viszont azt nem értette, miért kapok én 300 forintot ezért a kis műsorért. Akkor ez óriási összeg volt, egy kiló kenyér háromhatvanba került.
    Kb. 3-400 katonát betereltek az előadónak kijelölt ebédlőbe. Egy kárpátaljai magyar fiú tolmácsolt, akit ugyan besoroztak a Vörös Hadseregbe, de hamar kiderült, hogy sokkal jobban tud magyarul, mint oroszul.

    2010. október 18., hétfő

    Isten malmai

    Kicsit megkésve rakom fel ezt a bejegyzést, de be kell vallanom, sokat törprengtem rajta, közzétegyem-e. Végül is tegnap a mellette érvek győztek.

    Már hetedik hete, hogy L egyetemre jár, de még egyetlen fillér ösztöndíjat, vagy szociális támogatást se kaptunk Állam bácsitól. Bezzeg nyáron résen volt, mikor a bevérteleinket kellett(?) megnyírbálnia. Senkit nem érdekel, hogy miből veszünk kenyeret.
    Na, de miért panaszkodok én? Fogjam csak be a számat, mikor mások sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint mi!
    Mikor az iszapkatasztrófa történt, már első nap sajnáltam az érintetteket, és nemcsak az őket ért anyagi kár és testi sérülések miatt, hanem azért is, mert számomra már akkor világos volt, hogy egyrészt nincs mit enniük, mert tönkrement minden élelmiszerük, másrészt nincs hol aludniuk, élniük, hiszen az iszap martaléka lett nemcsak az összes bútoruk, de a házuk is. Az első élelmiszersegélyt nem Állam bácsitól kapták, hanem a Máltai Szeretetszolgálattól, a Caritastól és más társadalmi segélyszervezetektől.
    Igen, Isten malmai lassan őrölnek, főleg ha az ostoba emberek képében kavicsok kerülnek a fogaskerekek közé.
    Tegnap beszélgettem az egyik szomszédunkkal, aki -hát hogy is fogalmazzam- más politikai beállítottságú, mint én.
    Azt állította felajzva, hogy felfújják ezt az ügyet (végülis, "mindössze" kilenc ember halt meg, és hatvan embert ápolnak a kórházban). Különben se a korábbi kormány a felelős az elmulasztott vagy felelőtlen ellenőrzések miatt, mert 2001-ben az akkori kormány javaslatára olyan törvényt fogadtak el, ami ezt a felelőtlenséget lehetővé tette. (Nem számít, hogy a korábbi kormánynak volt nyolc kemény éve, ami alatt sokszor megváltoztathatta volna a "hibás" jogszabályt). Ő, a szomszéd egyébként is ért ehhez az iszaphoz, mert környezetvédelmi végzettsége van. Más országokban ezt a trutyit egyszerűen a tengerbe engedik. (?!)
    Ahogy hallgattam a marhaságokat, amiket összehordott, meggyőződhettem róla, hogy nem véletlenül tartunk ott, ahol vagyunk.
    Én mindenesetre maradok az, ami mindig is voltam: emberpárti.

    2010. október 14., csütörtök

    Szeretem a növényeket

    A növényeknek számos jó tulajdonságuk van.
    Nem adnak ki olyan hangokat, mint a bakzó kandúrok; nincs akkora mozgásigényük, mint a hiperaktív vizsláknak.
    Mindezekre tekintettel azt terjesztem magamról, hogy szeretem a növényeket.
    Ezt általában el is hiszik az emberek, mert a hozzánk látogatók azt látják, hogy tavasztól őszig a virágok színorgiát rendeznek a kertünkben, az ablakpárkányon pedig tülekednek a cserepes növények a jó helyekért.
    Azért az igazság egy kicsit más.
    A növényekkel szemben is van bennem egy jó adag lustaság, csak senki se veszi észre.
    A kertbe célirányosan ültetem a virágokat, tavasszal mindent ellepnek a nárciszok, nyáron a petúniák, ősszel pedig a krizantémok. A nárciszok és krizantémok nem igényelnek sok gondozást. Olyanok, mint a csintalan gyerekek: ha sokan vannak, szét kell ültetni őket. A petúniák kicsit macerásabbak, de egy alapos tavaszi kapálással elérhető, hogy csak annyian legyenek, ahányan elférnek. Ezután már csak locsolni kell őket, kivéve az ideihez hasonló esős éveket. R-stratégisták, ami azt jelenti, hogy mellettük labdába se rúghatnak a gyomok.
    Egyedül négy rózsatővel van némi problémám, akik a sok hajcihőért azzal kárpótolnak, hogy tavasztól az első fagyokig van rajtuk virág. Utánaolvastam: szeretik a napot, nálam megkapják; meg a vizet, abból is jutattok nekik dögivel és az erőteljes metszést. Na, ezt nem értem kristálytisztán. Ha szeretik, miért szurkálják véresre a kezemet?
    A cserepes növényeket télre beviszem a konyhába. Évekig abban a hitben voltam, hogy csak kaktuszaim vannak. Mind szúrós és jól tűrnek engem, vagyis azt, hogy hetekig nem locsolom őket. Elég nekik a párás konyhai levegő. Olyan jól érzik magukat, hogy egy kisebb társaság, négy cserepes csapat alakult ki.egy húsos levelű fajtából, melyen rendszeresen csodálatos kék-piros virágok dobják fel a napjaimat.
    Ha ilyen jól elvannak, minek nekik plusz víz, gondoltam.
    Egy nap azonban elmentünk a Fűvészkertbe. Igen, abba a Fűvészkertbe.
    Ott tematikusan vannak elhelyezve a növények. Egy ház a sivatagiaknak, egy a mérsékelt övieknek és egy a trópusi esőerdőkben élőknek. Ez utóbbiban vert gyökeret a lábam, miközben térdig vízben álltam. Megláttam az én kis csapatom rokonait. Úristen, broméliák! A mindennapos esők övezetében élnek, én meg kéthetente egyszer adtam nekik némi vizet.
    Otthon elnézést kértem tőlük, hogy szomjaztattam őket, és megköszöntem a sorsnak, hogy túlélték felelőtlenségemet.
    Azóta még jobban érzik magukat, csak nekem kell évente 2-3 embert meggyőznöm, hogy a bromélia a világ legklasszabb virága, mert csak így tudom biztosítani, hogy az itthoni populáció bővülésmentesen fennmaradhasson.

    2010. október 5., kedd

    Villámlátogatás

    Ma  meg kellett ejtenem negyedévenként esedékes látogatásomat a Munkaügyi Központban, ahova azért járok, mert majd segítenek nekem állást találni.
    A szakadó eső ellenére nekivágtam az útnak.
    Én voltam az egyetlen ügyfél. Talán a többiek ilyen vacak időben már nem is akarnak elhelyezkedni? Pedig ilyenkor a legjobb dolgozni. Úgyse lehet mást csinálni.
    Szó nélkül nyújtottam álláskereső kiskönyvemet a pultosnak:
    - Ellátást kap?- kérdezte.
    - Miért, kaphatok? - kérdeztem vissza szarkasztikusan.
    - Akar beszélni az ügyintézővel?
    - Miért, van miről?
    - Új időpontot kér- vágta rövidre a beszélgetést.-. Első emelet jobbra második ajtó, bekopog és bemegy.
    Bekopogtam és bementem én szemrebbenés nélkül, így volt alkalmam rajta kapni a benn "szorkoskodó " három irodistát, milyen jól elvoltak. Egy nagy traccsparti közepére érkeztem.
    Összerezzentek, és gyorsan munkához láttak. Egy perc se telt bele, kaptam új időpontot, majd illendően elköszöntem:
    -További jó munkát a szerencséseknek!

    Mikor ezt a bejegyzést írom, 2011 napja vagyok a Munkaügyi Központ által nyilvántartott álláskereső.
    Ez öt és fél év. Ez alatt egyetlen helyre se közvetítettek ki, egyetlen munkaadó se hívott fel, hogy engem javasolt a Központ. Akárhányszor bemegyek, csak ingatják a fejüket, hogy nincs semmi munka. Könyörögnöm kell, hogy adjanak listát a lehetséges álláshelyekről. Bármelyik szimpatikus kiírásra rábökök azonban, mindig ugyanaz a válasz: Már be van töltve. Reggel nyolckor, mikor kinyomtatják az aznapra érvényes állásajánlatokat, már be vannak töltve. (?)
    Mit segítettek nekem eddig?
    Javasolták, hogy iratkozzak be valamilyen nyelvtanfolyamra. Mondtam, hogy angolból felsőfokúm van, amolyan Rigó utcai keményvonalas, nincs más nyelvre szükségem.
    Járjak valamilyen OKJ-s képzésre.
    Két egyetemi diploma mellett nem vagyok hajlandó megtanulni, hogy kell takarítani.
    Tavaly végül rábeszéltek egy egynapos tréningre, amiről öt percen belül kiderült, hogy arra fognak megtanítani engem, aki két diplomamunkát sikeresen megírtam és megvédtem, hogy kell önéletrajzot írni. Mikor elmondtam a tanfolyamvezetőnek, hogy ki-mi vagyok, röhögőgörcsöt kapott, és azt mondta, ha rajta múlna, ő rögtön felvenne engem.
    Sajnos, nem rajta múlt.
    A csúcs azonban az volt, mikor a Munkaügyi Központban volt üresedés. Természetesen jelentkeztem. Az ügyfeleket fogadó pultnál kellett volna ülni, és a számítőgépbe bepötyögni az érkezők nevét.
    Elutasítottak, nem találjátok ki, mivel.
    Nincs gyakorlatom.
    Fellebbeztem a régiós góréhoz Nyíregyházára. Meg volt sértődve, hogy mit ugrálok, tényleg nincs gyakorlatom, egyébként megnyugtatott, hogy ne aggódjak, az én ambícióimmal lesz állásom.
    Nem ambíció kell, hanem munka.

    2010. szeptember 30., csütörtök

    Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

    Ígéretemhez híven néhány szót szeretnék ejteni a Csitt, csitt-ről
    Fitzpatrick könyve üdítő színFolt a vámpíros könyvek garmadája közt. Bukott angyalos. Aki olvasta, az tudja, nem véletlenül írtam nagybetűvel a Folt szót, így hívják a férfifőszereplőt.
    Itt vége is a könyvismertetésnek, most rátérek a saját könyvemre, a Jóslatok hálójában címűre.

    Miért?
    Mert a két könyv között nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel.
    1. Nemcsak a most divatos misztikus románc vonalban nyomulnak, hanem erőteljes krimiszálak is átszövik mindkét történetet.
    Nem akarom kifejteni, hogy melyik a jobb, hisz rajtam kívül biztosan csak két ember olvasta, nekik viszont még nem volt interakciójuk a Csitt, csitte-tel, így egymagam nem alkotok ebben a kérdésben véleményt.
    2. Nem vámpírokról szólnak, bár azt már többször mondtam, az én könyvemben mégcsak nem is bukott angyalok vannak, hanem valami más.
    3. Fitzpatrick és az én írási stílusom is hasonló.
     Ennyi a hasonlóság.

    Különbségek.
    1.Manus említette könyvkritikájában, hogy hirtelen változnak meg a főszereplő, Nóra érzései Folt iránt, tehát szerinte egy kis hiány, vagy inkább hézag van a Csitt, csitt-ben.
    Reményem szerint az én könyvem teljesen összeszedett, hézagmentes, és logikus. Hála ezért két kedves és mindig segítőkész bétámnak. Valahányszor zagyvaságot írtam, rám szóltak.
    2. Az én szereplőim néhány évvel idősebbek, de csak annyival, hogy hihető legyen a történet. Az egyik oldalon kritikaként olvastam arról, hogy hagyhatja egyedül egy szülő napokig a 16 éves lányát. Hát, igen. Ezen én is meglepődtem. Főleg, hogy gyakorló szülő vagyok. Nem tudom, ez mennyire életképes helyzet az USÁ-ban. Nálunk mindenesetre nem bevett dolog.
    3. Fitzpatrick könyve már megjelent, az enyém meg....a Jóisten tudja csak, mikor, ha egyáltalán igen.

    2010. szeptember 28., kedd

    The Library

    Véletlenül akadtam a következő helyre, és annyira megtetszett, hogy úgy gondoltam, érdemes Veletek is megosztanom az élményt.
    The Library, a Könyvtár nem egy átlagos, hétköznapi könyvtár, hanem egy ötcsillagos luxusszálloda Koh Samuin, Thaiföldön.
    Tulajdonosa azt akarta, hogy pihenés, strandolás közben olvassanak az emberek, ezért a Library legfontosabb létesítménye maga a Könyvtár, ahonnan az itt tartózkodók szabadon választhatnak könyveket, vagy filmeket. Recepció helyett Katalógus fogadja az idelátogatókat. Nem szobákban helyezik el a vendéket, hanem oldalakon. A szálloda kertjében lépten-nyomán olvasó emberekről készült szobrokra bukkannak a vendégek. csodálatos a tengerpartja.
    Azt hiszem, vágyaim listája ismét bővült eggyel.

    2010. szeptember 23., csütörtök

    "Vár állott, most kőhalom..."

    Az elmúlt hónapok esőzéseitől megsüllyedt a szomszédunk háza, ami sürgős felújítási munkálatokat igényelt. Sajnos, ezeket a munkákat csak az én kertemből lehet elvégezni.
    Hétfőn, mint a sáskák Egyiptomot, vagy a csótányok a lakótelepi lakásokat, munkások lepték el az udvart.
    Egy napomba telt, mire meggyőztem a vizslánkat, hogy ne egye meg őket, mert a büdös, dohányszagú húsuknál én jobbal szolgálhatok.
    Elpusztították a málnámat, kitaposták a füvemet, tönkretették a humuszgazdag feketeföldemet, és négy nap után már arra se méltatnak, hogy köszönjenek nekem. Nem elég, hogy egész nap fúrnak-faragnak-kalapálnak, még a rádiót is bőgetik. Szétrobban tőlük a fejem.
    Nem haladnak, láthatóan jól érzik magukat itt. Csak az gond, hogy én is szeretem a kertet, főleg akkor, ha nem kell idegenekkel megosztani.
    Nem tudok se levegőzni, se teregetni, se semmit.
    Lehet, hogy embergyűlölő vagyok?
    Vissza akarom kapni az életemet, a kertemet, meg a nyugalmamat!

    Holnap délután felteszem a rejtvény második részét a Képtárba!

    2010. szeptember 18., szombat

    Hol dolgozol?

    Nyár elején érettségi büfét rendeztünk életükben először nagy megmérettetés előtt álló gyerekeinknek, hogy egy kicsit jobban érezzék magukat, miközben arra vártak, hogy vizsgázzanak.
    Egy kis szendvics, sütemény, üdítő, meg lelki támogatás. 
    Hárman voltunk szülők:
    Peti anyukája, ideges, a munkahelyéről lógott el, Gréta anyukája szintén munkaidőben van, de halál nyugodtnak látszik, és én, akinek június tizenhatodikán annyi a szabadideje, mint a tenger. (Nincs az az elvetemült magántanítvány, aki a nyári szünet harmadik napján tanulni akarna.)
    Peti anyukája gyorsabb, mint a villám. Hatszáz szendvicset megkent, és elrohant dolgozni.
    Én komótosan elkészítettem hatvan darabot.
    Gréta anyukája elfáradt a hatodik után.
    Viszont rácuppant az első tanárra, aki betévedt a terembe. Mosolygott, kedves volt, csiripelt, mint egy verébcsapat, és két perc alatt kiderítette, hogy ő is és a tanerő is jászok, tehát rokonok.
    Öt perc múlva újabb tanár érkezett, akivel Gréta anyukája megismételte magánszámát, majd minden egyes oktatóval újra és újra.
    Két pedagógus között mellécsapódtam, és kíváncsiskodtam:
                       Te hol dolgozol?
                       Én?- kezét muszlinblúzára helyezve magára bökött, miközben tetőtől talpig végigmért engem.
                       Igen.
                       Én a Szerencsejáték Zrt- nél dolgozom - húzta ki magát. Kezén halkan csilingeltek az aranykarkötők, egy pillanatra elvakított az egyik gyűrűjéről visszaverődő napfény.
                       És mit dolgozol?- firtattam tovább.
    Egy pillanatra elgondolkozott.
                       Középvezető vagyok.
                       Értem, de mit csinálsz?- erősködtem.
    Újabb hatásszünet után lassan ejtette ki a szavakat:
                       Emberekkel foglalkozom.
                       Emberekkel?- kérdeztem.
                       Emberekkel.
                       Milyen emberekkel?
                       Emberekkel- kezdett a beszélgetés egy nyelvlecke „ismételd meg, hogy jól ejtsd ki” részére hasonlítani.
                       Oké, de kikkel? Nyertesekkel?
                       Nem.
                       Hát?
                       Olyanokkal, akik… akik egy új terminált nyitnak- ő maga is megelégedett, hogy sikerült ezt a mondatot összehoznia. Előrenyújtotta lábát megvillantva divatos olasz cipőjét, végigsimította kezét selyemnadrágján.
                       Értem- mondtam.
    Néhány perc múlva elment, mert dolgoznia kellett. Kiderült, hogy munkatársa, akivel ketten azt csinálják, amit csinálnak, bármi legyen is az, éppen szabadságon van, ezért neki egyedül kellett ellátnia minden feladatot. Félóra múlva azonban visszajött, és újra tettre készen folytatta a tanárok faggatását.
    Nekem azonban tényleg haza kellett mennem, mert ebédet kellett főznöm a családomnak.
    Miközben kavargattam a pörköltet, érzelmek és gondolatok fortyogtak bennem. Végül döntésre jutottam: a Szerencsejáték Zrt- nél akarok középvezető lenni, bármi legyen is az.

    2010. szeptember 14., kedd

    Vándorkérdés

    Katarina megkért, hogy állítsam össze a tíz legkedvesebb könyvemet.
    Itt az oldalon már van két bejegyzés is a kedvenceimről, most a kettőből összeollózok egyet, hiszen nincs megkövesedett lista, folyamatosan olvasok és új kedvencekkel ismerkedek meg. :)

    1. Szabó Magda: Abigél
    Szabó Magdától minden, de az Abigél a csúcs!

    2. C. Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
    Ez egy különleges stílusú írás. Csak levelek, sms-ek, mns-üzenetek... Tökéletes: vicces, gördülékeny, érdekes, és teljes.
    Már Ahern minden magyarul megjelent könyvét olvastam, bátran állíthatom, hogy kiemelkedik alkotásai közül.

    3. Gárdonyi: Az Isten rabjai
    Egy a mesterhármasból. Nehéz  választani, mert az Egri csillagok is kiváló és a Láthatatlan ember is.

    4. K. Follett: Veszélyes gazdagság
    Follett könyveiből már csak néhány maradt ki az életemből. Róla majd külön bejegyzést fogok írni valamikor. Nagyon jó a Katedrális és a Világ végén is, de nekem a favorit a Veszélyes gazdagság és Az ígéret földje. Nem tudom, miért. Ezek tetszenek.

    5. Jókai: Az arany ember vagy Egy magyar nábob
    A fordulatos, romantikus regény mintapéldányai az ő művei.

    6. A: Dumas: Monte Cristo grófja
    Kétszer olvastam. Először nyolcadikban. Egy lepedő nagyságú lapra felírtam a szereplőket mindkét nevükön. Kapcsolataikat  vonalakkal jelöltem. Izgalmas volt :-D

    7. Madách: Az ember tragédiája
    Egyedi. Egyébként dráma-rajongó vagyok, de azt hiszem, ez látszik az írásaimon.

    8. D. Brown: Angyalok és démonok
    Tőle is olvastam mindent. Ezt többször is. Ez a legjobb könyve, bárki bármit is mond.

    9. Fekete István: Bogáncs
    Fekete István nem a Tüskevár. Az az írás kilóg a művei közül, amik azonban csodálatosak. Míves nyelvezetétől tátva marad az ember szája. Érdemes minden állatos könyvét elolvasni, sokkal közelebb kerülhet az ember "néma" barátainkhoz művei által.

    10. A. Golden: Egy gésa emlékiratai
    Egy könyv egy különleges kultúráról és egy reménytelennek látszó szerelemről .

    Ez a lista olyan, mint egy jó kötés, az egy sima-egy fordított mintájára egy magyar-egy külföldi szerzőt írtam. Nem véletlenül.

    Mostanában két Karen Rose könyvet is olvastam. Nekem , az ő írásai is bejönnek, és nagyon várom a Steve Berryvel való találkozást.

    Szeretném, Darolyn, ha Te is leírnád a kedvenceidet.

    2010. szeptember 10., péntek

    Családi munkamegosztás avagy az Isten ujja

    Minap a férjem tudatta velem, hogy szerinte nem igazságos a családi munkamegosztás.  Megkért, hogy menjek ki a kertbe és keressek magamnak valami feladatot.
    Kimentem, és megmetszettem a szőlőt. - 25 perc

    Ezután kedvenc szabadidős tevékenységemhez láttam, a család hivatalos ügyeinek intézéséhez, mely jelen esetben nagylányom kollégiumi elhelyezésének megszervezését jelentette.

    Első kör
    1.lépés:
    A lehetséges kollégiumok feltérképezése interneten. – 60 perc
    Ami jó, az drága, marad az egyetem törökbálinti= Isten háta mögötti kollégiuma.
    2.lépés:
    Belépés a kollégium honlapjára, és az adatlap letöltése.- 30 perc
    Leizzadtunk, mire rájöttünk, melyik kódot kel használni.
    3.lépés:
    Adatlap kitöltése – 5 perc
    4. lépés:
    Szükséges iratok… fénymásolása – 15 perc
    Tudnám, milyen következtetéseket vonnak le a villany- és vízdíjszámlánkból!
    5. lépés:
    Háromféle módon igazolni, hogy három gyerek van.- összesen 90 perc
    Körút az Államkincstárnál (még jó, hogy kétutcányira van), és az önkormányzatnál.
    6.lépés:
    Igazolni, hogy tényleg öten lakunk a házunkban.- 30 perc
    Séta a Népesség- nyilvántartóba. De hol van az? Telefonos segítség kérése után öröm: én vagyok az egyetlen ügyfél a három tébláboló ügyintézőre, akik közül egyik telefonál, másik kávézik, harmadik a haját fésüli.
    7.lépés:
    Igazolás beszerzése a munkaügyi központtól- kb. 90 perc
    Ha már úgyis bejöttem a belvárosba, ahol a népesség- nyilvántartó található, átlibbenek a száz méterre levő munkaügyi központba, majd lepattanok a kapuról. Nem tudom, hogy képzeltem, hogy pénteken van ügyfélfogadás.
    Sebaj, hétfőn reggel újra próbálkozom. A sor az utcán áll, végigvárom, míg bejutok az épületbe, felmegyek a lépcsőn, és hurrá, itt állok az ügyintéző előtt, de nicsak, mi ez a tábla?
    ”Igazolást csak délután adunk ki.”
    Délután ismét meglátogatom őket. Fő a mozgás, meg a friss levegő.
    8. lépés
    Miután előkerült a férjem főnöke, aki hetekig szabadságon volt, és végre aláírta a jövedelemigazolását, postáztuk a jelentkezést. – 15 perc

    Sóhaj, mindösszesen 335 perc 

    Második kör
    Nem vették fel L-t, mert nem adtunk be APEH- igazolást a tavalyi jövedelmünkről.
    A fene se vette észre, hogy az is kell. :S
    1. lépés:
    Az elkeseredés után felháborodott fellebbezés megírása- 5 perc
    Augusztus 20-a van, majd ha kinyit az APEH, megszerzem az a vacakot.
    2. lépés
    Újabb kollégiumkereső túra, mert mi van, ha mégse veszik fel oda, az Isten háta mögé.- 5 perc
    Megjelent az Isten ujja: az egyik apáca, akinél korábban érdeklődtem a kollégiumi díjakról, de náluk akkor már nem volt hely, most írt nekem egy mailt, hogy talált nekünk egy koleszt, ahol van pótfelvételi.
    Ó, és az ár se megfizethetetlen!
    3. lépés
    Jelentkezés az álomkoleszba- 5 perc
    Letöltöm az adatlapot, a többi L dolga.
    Semmit nem kell igazolni, csak egy önéletrajz szükséges és egy fogalmazás arról, hogy mi jut eszébe az együttműködés szóról.

    Hurrá! Felvették.- És összesen csak 15 perc

    Harmadik kör
    Az egyetemi kollégiumból kaptunk egy mailt, hogy L vigyen ágyneműt.
    Micsoda? Nem is pótoltuk a hiányzó igazolást!
    Különben is, miért nem küldtek üzenetet, mikor hiányzott az igazolás? Miért nem írták meg, hogy lehet fellebbezni, és akkor van még esély? Élből elutasítottak.
    Indulatos levél a kollégiumi bizottság vezetőjének, majd dühös levelezés. – 20 perc

    Mindenesetre maradunk a katolikus kollégiumban.


    2010. szeptember 5., vasárnap

    Néhány szelet női szeszély

    Véget ért a Katarina oldalán  meghirdetett Utolsó levél című pályázat.

    Tegnap volt eredményhirdetés.
    Ezúton is gratulálok a helyezetteknek, és minden résztvevőnek. Valerinnek és Katarinának igazán nehéz feladata volt, mert mindegyik mű remek volt.
    Olvassátok el a novellákat, mert tényleg nagyon jók lettek, és szavazzatok a legjobbra!

    És a lényeg:  Képzeljétek el, mi történt!

    Különdíjas lettem

    Életemben nem volt még semmi különdíjam!
    Egyébként nem szoktam pályázatokon indulni csak nagyon-nagyon ritkán. Lusta vagyok, de ezt már a gimis angoltanárom is megmondta (Bérczes László, aki jelenleg a Bárka Színházban rendező, és akit én nagyra tartok).

    El se tudom mondani, mennyire örültem neki!
    Katarina szegény meg azt hitte, megsértődtem, mert óráig nem voltam elérhető, pedig csak annyi történt, hogy a párom uralta az internetet XD
    Ő, a férjem, nem tud arról, hogy írok, így nem mondhattam neki, hogy miért szeretnék olyan nagyon netközelben lenni.

    Itt az oklevelem:



    Egyébként nagyon büszke vagyok erre az írásra, mert egy komoly, nagyon szomorú történet, ami ráadásul megtörtént velem.
    Egyúttal talán fricskát tudok mutatni vele azoknak, akik ennek az oldalnak az indulásakor kemény kritikákkal letámadtak, miszerint nincs stílusom.
    Igazuk van, nincs stílusom, mert én többféle művet is le tudok tenni az asztalra. Azt hiszem, aki az Utolsó levelet olvassa, és nem tudja, hogy én írtam, ki se találná, hogy én vagyok a szerző. :)))

    2010. szeptember 3., péntek

    Jó halál

       Ezzel az írással második lettem Freya pályázatán



    Jó halál

    Éva dideregve állt a hídon. Némán nézte, ahogy lent fodrozódott a víz. Bár még csak november eleje volt, kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak lefelé a folyón. Korán megérkezett a tél.
    Éva haját szemébe fújta a szél, de ez nem zavarta őt abban, hogy gondolatban belemélyedjen a lenti árba.
    Már egy órája támasztotta a korlátot, és azon töprengett, mit tegyen.
    Hetek, sőt hónapok sorakoztak mögötte. Hosszú idő, amit mással se töltött, csak azzal, hogyan rendezze romokban álló életét.
    Minden akkor kezdődött, mikor a férje azzal állt elő, hogy elege van ebből a keserű nyomorúságból, amit a család nyújt számára.
    -         Új életet akarok kezdeni- kijelentése éles tőrként hasított hitvese szívébe.
    Az új élethez természetesen új nő dukált, Évát pedig félredobta, mint egy elnyűtt ruhadarabot. Nemcsak a feleségét, de vele együtt mindent, amit együtt éltek át. A férfi örömet, bánatot egyszerre törölt emlékeiből, de a legrosszabb az volt, ahogy egyetlen mondattal kiradírozta Évát is életéből.
    Kellene egy fegyver. Egy pisztoly, és egy szemvillanás alatt vége lenne mindennek. Csak az a baj, hogy engedélyt kell szerezni, de hogyan?
    A folyón egymásra torlódtak a jégtáblák, és egy nagyobb egyszerűen a mélybe taszított egy másikat.

    János után István következett.
    -         Ne haragudjon, kedves kollegina, de frissítenünk kell a csapatot.
    Éva, aki mindig minden feladatot vitatkozás, ellenkezés nélkül megoldott, aki bármikor szó nélkül túlórázott, egy nap alatt alkalmatlan munkaerővé vált. Indoklás nélkül utcára került, és ötven évesen esélytelenné vált arra, hogy újra elhelyezkedjen. A hír arculcsapásként érte.  Már csak a nyugdíjat kell várni, de hol van az még?! Addig mi lesz? Miből fog megélni?
    Gázzal is lehetne. Csak meg kell nyitni a csapot. Pár perc kábulat, és már vége is.
    De mi lesz, ha egy szikra véletlenül lángra lobbantja a gyúlékony anyaggal telített levegőt? Felrobban az egész ház. Ártatlanok is meghalnak. Fiatalok, akikre még sok jó vár. Vagy rossz, de ha meghalnak az én hibámból, nem tapasztalhatják meg élet igazi értékét.
    A víz hatalmas farönköt sodort magával, majd egy örvény megragadta, és lehúzta a sötétségbe.

    Andika teljesen kétségbe esett, mikor megtudta, hogy nemcsak imádott apja szakított anyjával, de Éva már nem tud naponta pénzt dugdosni a zsebébe. A munkanélküliség miatt kiürült pénztárcájából nincs mit. Andika nem gondolta végig, hogy János nemcsak Évát hagyta el, hanem őt is. A lányáról is éppúgy megfeledkezett, mint feleségéről.
    -         Anya, nem érdekelnek a ti problémáitok! Oldjátok meg magatok, engem pedig szépen hagyjatok ki, jó? Átköltözök Péterhez!- öt perc alatt összepakolta a cuccát, és mire anyja megszólalhatott volna, már becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
    Éva úgy érezte, jeges kéz tartja bilincsben szívét és lelkét egyszerre.
    Ha vonat elé ugrok, garantáltan végem egy másodperc alatt.
    De lezárják a síneket, és késni fognak az emberek. Mindenki engem fog szidni. Még akkor is, halálomban is engem fognak gyűlölni olyanok is, akiket nem is ismerek, akikkel sohasem találkoztam.
    Az egyik pillérnek neki csapódott egy nagyobb jégtömb, és hatalmas dörrenéssel darabokra tört. Éva kíváncsian figyelte, ahogy darabkák szerteszét szóródtak a vízen.

    Munka és család nélkül Éva esélyei zuhanórepülésbe kezdtek
    -         Tisztelt Kovácsné, én nagyon sajnálom, hogy maga meg a férje… és még a lánya is- szabadkozott Tótfalusi úr,- de értse meg, én is pénzből élek. Ha nem fizeti a lakás költségeit és számláit, fájó szívvel ugyan, de fel kell mondanom a bérleti szerződést- mézes- mázaskodott a tulajdonos, és mire Éva észbe kapott, már az utcán találta magát.
    A hajléktalanok keserű kenyerét ette már két hónapja, és most, hogy a kertek alatt megjelent a tél, cafatokká szakadva lógott Éván a ruhája, az utolsó, ami még tényleg az övé volt, amit még valamikori otthonából hozott ide, a híd alá, ahol napjait tengette. Egyre elviselhetetlenebbé vált az éjszakai hideg, és mivel hetek óta nem evett semmi táplálót, elkeseredettsége a tetőfokára hágott.
    Vannak erős gyógyszerek is. Csak be kell venni, nem nagy ügy.
    De mi van, ha hamar megtalálnak, és nem járok sikerrel?Vagy ha túl későn? Egy foszladozó hulla látványa örökre beívódna a megtaláló fejébe. Nem, senkit sem hozhatok ilyen helyzetbe!
    Arcát forró könnycseppek melegítették át.

    Istenem, segíts jó halált halni! Nem így, önkéztől, elfeledve, magányosan, hanem nemes cél érdekében, másokon segítve, hogy áldással emlegethessék a nevem, nem átkokat szórva!
    Minden életnek van valami célja. Aki megszületett a földre, annak feladata is van itt, csak meg kell találni, mi az.
    Mi az én célom, Istenem? Miért éltek én itt? Miért élek még mindig?
    Nem, nem az számít már, miért érdemes élni, hanem az, hogy miért érdemes meghalni.
    Tekintetét újra a zajló vízre fordította.
    Nem maradt más lehetőség, csak a jeges, dermesztő folyó. Csak egy ugrás és a hideg víz megállítja a szívem. Ha mégsem, majd megteszi a hatást a fagyos közeg. Megbénítja majd izmaimat, és nemhogy úszni, mozdulni se fogok tudni. Ha szerencsém van, megesznek a halak. Ha nem, mire megtalálnak, felismerhetetlen leszek. A morfológiai vagy DNS- azonosítás majd megmondja, én vagyok az, de János és Andika emlékezetében úgy maradok meg, amilyen voltam, mikor utoljára láttak.

            Segítség! Segítség!
    Kétségbeesett kiáltozás térítette magához Évát.
            Segítség! Segítsen má’ valaki!
    A folyó partján rémülettől reszkető asszony tördelte a kezét, majd tehetetlenül kinyújtotta a hullámzó víz felé. Éva arra nézett, amerre a nő ujjai nyúltak, láthatatlan fonalat kibocsátva az egyik haragos örvény felé.
    Az első pillanatban nem látszott semmi, majd hirtelen valami piros tűnt fel, hogy azután újra csak a víz szürkesége kavarogjon. De a piros valami nem hagyta magát, feltört a felszínre. Éva ekkor látta meg, hogy egy gyerek az. Beleeshetett valahogy a vízbe. Elszántan, hadonászva küzdött életéért.
            Nem tudok úszni, húzza má’ ki valaki!- visított a nő, aki nyilvánvalóan a szerencsétlenül járt gyerek anyja volt.
    Éva egy másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet. Ha beleugrik a folyóba a hídról, megállhat a szíve a hirtelen hőmérsékletváltozástól, vagy beütheti a fejét egy sziklába. Akkor meghal, és nem veszik semmi hasznát. Pedig most segíteni akart. Lélekszakadva szaladt le a hídról. A parton egy pillanatra megtorpant. Lerúgta cipőit, mert csak fölös súlyként húzták volna le a fenékre, Éva pedig nem akarta, hogy sikertelen legyen vállalkozása. Belevetette magát a dermesztő közegbe. A hideg késként hasított a mellkasába, teste minden egyes pontját apró szilánkokként szúrta a jeges folyó. A nő minden erejét összeszedve úszott a gyerekhez. Már csak egy karnyújtás választotta el tőle, mikor a fiú elmerült. Éva gondolkodás nélkül bukott le utána. A sötét, fagyos és vészesen örvénylő vízben szemeit becsukta és kinyújtott karjával tapogatva kereste a fiút, de nem találta. Ki kellett emelkednie a vízből, hogy levegőt vegyen. Kinyitotta a szemét, ekkor vette észre, hogy a gyereket már jó öt méterrel arrébb sodorta az ár. Erőteljes karcsapásokkal utána úszott, majd elkapta a grabancát, mielőtt újra lerántotta volna a tehetetlen fiút egy örvény. Eltartotta magától a fuldoklót, de a már kimerült, és átfagyott gyerek bábuként tűrte, hogy a nő magával vonszolja. Éva lábával taposva a vizet kievickélt a partra, ahol már nemcsak a fiú anyja, hanem egy fiatal lány is állt.
    A két nő karjai csápokként kaptak a gyerek után. Egyetlen mozdulattal ragadták ki Éva kezéből. A fiú koszos vizet köpdösve fuldokolt.
            Jócikám, csillagom, mi a büdös francot művetél, kisfiam!- szorította magához az anya a gyereket, mire az újabb köhögő roham kíséretében szürke kotyvalékkal öntözte meg a földet, majd nagy sóhaj kíséretében anyjára emelte tekintetét.
            Hun a cipűje?- kérdezte a lány, mire az asszony összeráncolt homlokkal meredt a gyerek a lábára.
            Segítsenek!- suttogta Éva, aki még mindig a vízzel hadakozott.
    A csúszós parton nem tudott megkapaszkodni, beleragadt a szürke latyakba, de ahogy csontjai kezdtek átfagyni, egyre kevesebb erő maradt benne, hogy legyőzze a folyót.
            Segítsenek már a hölgynek! - a távolból egy férfi ordított a parton álló két nőnek, akiket viszont teljesen lekötött a gyerek, pontosabban annak lába.
            Hun a cipő?- fordult az anya Évához, aki azonban képtelen volt arra, hogy válaszoljon.
    A hideg víz, mint mázsás súly elkezdte lefelé húzni, le a mélybe. Éva még egy ideig megpróbált küzdeni, de hamarosan alulmaradt. Elernyedtek izmai, és hagyta, hogy a folyó befejezze munkáját.
            Segítsenek már!- a férfi ebben a pillanatban ért le a partra.
    Megtámasztotta lábait a köveken, és megpróbálta elkapni Évát, de ujjai csak a fagyos szutyokban turkáltak.
            Hát, elvesztette a cipűjit a gyereknek! Nem lássa?- vonyított az anyja.
            Hagyja már! Segítsen inkább!- förmedt rá a férfi.
            Mi van? Még hogy hagyjam?! Hát, mit kípzel, maga, hogy nekem glédába áll a pízem? Hunnan fogok ennek a gyereknek cipűt szerezni, mi? Mongya meg, ha olyan nagy okos!
            Hallgasson már el, az istenit magának! – üvöltött a férfi. - Nem látja, hogy vízbe fullad ez a szerencsétlen?
            De hát a cipű…
            Az az asszony megmentette a maga fiát, nem érti? Az életét kockáztatta a maga gyerekéért.
    A férfi hirtelen elfordította a fejét a két nőtől, és a vizet kémlelte. Néhány méterrel arrébb kiemelkedett egy test. A férfi egy ugrással ott termett, két kézzel megfogta a toprongyos kabátot, és kihúzta a teljesen átnedvesedett, jéggé fagyott Évát. Átfordította a hátára a mozdulatlan nőt, akinek csillogó szemei üvegesen kutatták a sötétkék, tiszta égboltot. Ajkai ellilultak, bőre fehérsége elvakította a parton állókat. A férfi fölé hajolva hallgatta, hogy lélegzik-e, majd kabátja gombjait feltépve erőteljes mozdulatokkal munkára próbálta bírni Éva néma szívét. Négy-öt ütemnyi szívmasszás után levegőt fújt a nő mozdulatlan tüdejébe. Percekig kitartóan dolgozott, de végül feladta a harcot, és csendesen maga elé bámult.
            Meghalt.
    A mellette álló két nő egymásra nézett. Az anyja magához ölelte a gyereket, a lány pedig észrevette Éva parton felejtett lábbelijét.
            Anyám, na, nézzed csak, itt hagyta a cipűjit.
            Hátha itt hagyta, akkor már neki nem kell, hozzad csak!- rántotta meg a vállát az anya.
    A lány felvette a cipőt, majd szótlanul indultak el a gát felé. Az asszony melengetni próbálta a gyereket, a lány pedig ruhájába törölve tisztogatta szerzeményét.
    A férfi döbbenten csóválta a fejét a zajló folyót fürkészve:
            Ez a szerencsétlen, hogy pont mindenszentek napján kellett meghalnia.